Képaláírás: Heine Henrik

Ismertető szöveg: "Tagadhatatlan, hogy az egészséges s valóban költői elemekhez némi kórjelenségek is vegyültek Heine költészetében. A század harmadik tizedében nevekedett s fejlődött tehetsége, Németországon a hanyatlás e szomorú korszakában. A szabad szellem erőszakos elnyomatása, nyilt visszahatást nem költhetve, a frivolság szellemét szokta fölidézni, mely soha oly mértékben nem nyilatkozott Németországon, mint épen e korban, midőn Heine föllépett s fájdalom öt is megragadta. Veleszületett humora, elméssége, a létező, de már tűrhetetlen állapotok iránti fulánkos iróniában és szatirában érvényesült, s ez, a mily természetes, ép oly rendén is van magában. Ö azonban sokkal jobban tetszett magának e modorban, mintsem át ne vitte volna azt oly térre s oly tárgyakra is, melyek ellenében kevésbbé volt jogosult." (Forrás: Vasárnapi Ujság 1873. 20. évf. 4. sz. januárius 26.)

Heine 1831-től 1856-ban bekövetkezett haláláig emigrációban él, s gyötri a honvágy, de verseiben a saját érzésen is képes ironizálni, mint mindenen, több oldalról is megvilágításba kerül ugyanaz az érzés. Később már feltör a zokogás, a magány, Párizs nem tudja pótolni a távoli hazáért, olvashatjuk erről vallomását az Éjszakai gondolatok (Nachtgedanken) c. versben. Heine dalai, balladái, legendái új hangot képviselnek a német romantika történetében, Napóleon kultusza ellentétes a kortárs német gondolkodással, a középkor-kultusszal, a vallás felé való fordulással, a nemzeti irodalomra korlátozódó költészetelképzeléssel. Nyitott a világra, nem politizál közvetlenül, de a szabad gondolkodás híve. Az aggodalom és a remény egyszerre benne van költészetében, egyik legismertebb híres versében A sziléziai takácsok (=Die schlesischen Weber, 1844) címűben mutatkozik meg legközvetlenebbül. Miközben a takácsok kórusa Germánia szemfedelét szövi, reménykedik is a jövőben. Heine dalait sok híres költő, író lefordította, témáit újra feldolgozták, köztük Petőfi, Lermontov, Babits Mihály, Szabó Lőrinc. (Forrás: wikipedia)