Képaláírás: Kozma utcai zsidó temető: 5B-8-21

Ismertető szöveg: Keszi Imre, Kramer író, kritikus, zenetudós. A budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett germanisztikából, a Zeneakadémián Kodály Zoltán óráit látogatta. A Horthy-korszakban középiskolai, majd tanítóképző intézeti tanár volt. Feltűnt sajátos hangú verseskötetével és zenefolklorisztikai tanulmányaival. 1937-ben feleségül vette Hajnal Annát. A versírást hamar abbahagyta, műfordításaiban azonban később is hasznosította kitűnő formaérzékét. Zeneelméleti és zenekritikai munkásságát élete végéig folytatta. Főként novelláival (A várakozók lakomája, Bp., 1944) vált ismert íróvá. 1942-től munkaszolgálatos volt. 1945 után, 1946-tól 1949-ig a Szabad Nép kulturális rovatának szerkesztője, gúnyosan éles hangvételéről ismert vezető kritikusa és az Emberség c. folyóirat szerkesztője volt. 1951-től 1957-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán irodalmat tanított. 1957 után kizárólag az irodalomnak és a zenekritikának szentelte figyelmét. Éveken át a Film, Színház, Muzsika zenekritikusa volt. Nagy regényciklust tervezett a m. polgárság útjáról 1848-tól napjainkig. Ebből csak néhány regény készült el, ezek közül kiemelkedő az Elysium (Bp., 1958), mely több kiadásban és fordításban jelent meg. Korrajz és lélekrajz kitűnő ötvözete a zenei tárgyú Wagner-életregény, a Végtelen dallam (Bp., 1963). Stílusának fő értéke az a művészi árnyaltság, amellyel a romantikától a szürrealizmusig belehelyezkedik az ábrázolt világ jellemző kifejezésformáiba és gondolatkapcsolásaiba. Néhány színpadi művet és hangjátékot is írt, közülük kiemelkedik a R. Schumannról írt hangjáték. Számos regényt és néhány verset fordított, főleg németből és franciából. (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)

Hajnal Anna költő, József Attila-díjas (1966). Gyepüfüzesen és Pinkafőn járt iskolába. Szombathelyen tett polgári iskolai vizsgát. 1926-ban családjával Budapestre költözött, magántanításból élt, angol nyelvórákat adott. A harmincas évek elejétől jelentek meg versei a Pásztortűz és az Álláspont c. folyóiratokban, a Nyugat 1933 decemberében közölte először verseit. Első verseskötetét, Ébredj fel bennem álom (1935) a felfokozott expresszivitású versformálás, a kendőzetlen önvallomás jellemzi. Gyakoriak költeményeiben az antik mintákra utaló, idillikus-bukolikus képek. Himnuszok és énekek c. kötetének (1938) versépítésére Horatius és főleg Berzsenyi Dániel öröksége jellemző. Mesterének Babits Mihályt tartotta. Egyik szerkesztője volt Trencsényi-Waldapfel Imrével a rövid életű Argonauták (1937-38) c. folyóiratnak. Létrehozta a Tóth Árpád Társaságot, amelynek tagjai, írók, költők, kritikusok az ő lakásán tartották felolvasásaikat, vitáikat. 1937-ben feleségül ment Keszi Imréhez. A II. világháború idején írt antifasiszta verseinek egy része 1944-ben elpusztult. 1946-ban közreadta Összegyűjtött versei. Baumgarten-jutalomban részesült (1947). Az Országos Könyvhivatalnál lektori állást vállalt 1949-ben. Átmeneti válság után 1952-ben jelent meg az Óriások százada c. kötete. Líráját szüntelenül gyarapította mítosz-teremtő képzelete, természetszemlélete, majd utolsó köteteiben szembenézése az öregséggel, a halállal és hite az élet legyőzhetetlenségében. Műfordítói tevékenysége is jelentős. Leginkább az angol költészetben volt otthonos, elsősorban Breton, Blake, Burns, Lear és Swinburne tolmácsolásaival alkotott maradandót. Írt még gyermekverseket, gyermekeknek szóló elbeszéléseket, fordított ifjúsági irodalmat is. Életéről Újraszületések címmel a Pályám emlékezete c. sorozatban vallott (Új Írás, 1976. 5. sz.) (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)