Képaláírás: Új köztemető: 300

Ismertető szöveg: Kopácsi Sándor rendőrtiszt, az 1956-os forradalom idején Budapest rendőrfőkapitánya, a Nemzetőrség helyettes főparancsnoka (Király Béla helyettese), később Nagy Imre perének életfogytiglanra ítélt hatodrendű vádlottja. Magát "nemzeti kommunista"-ként határozta meg. Az erőszakmentes konfliktusmegoldás híve volt, emellett legfőbb értéknek az embert tartotta. Édesapja, aki vasesztergályosként dolgozott, 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején vöröskatona volt, aki a Tanácsköztársaság bukása után a Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja lett. Kopácsi Sándor követte a család politikai hagyományait. Tizenöt évesen nyilasellenes akcióban vett részt és comblövést kapott. Miskolcon végezte a négy reálgimnáziumot és a fémipari szakközépiskolát. 1940 és 1945 között a Dimávag esztergályosa volt, közben az SZDP miskolci szervezetének vezetőségi tagja. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba és még ebben az évben rendőrtiszt lett. A tiszti iskola és két pártiskola elvégzése után 1949-ben a pártközpont karhatalmi osztályán kapott beosztást és még ugyanebben az évben kétéves pártfőiskolára küldték. A pártfőiskola után a rendőrségi pártapparátus élére került. 1952-ben Budapest rendőrfőkapitányának nevezték ki. Hamar felismerte a rendszer hibáit. A szovjet kommunista párt, az SZKP 1956 februárjában tartott XX. kongresszusa után Kopácsi Sándor egy rendőrségi pártértekezleten nyíltan bírálta Rákosi Mátyást. A júniusi, vérengzésbe torkolló poznańi munkásfelkelést követően egy közös honvédségi-rendőrségi értekezleten pedig másokkal együtt kijelentette, hogy Magyarországon nem lőnének a népre. 1956. október 31-én, amikor a kommunista Magyar Dolgozók Pártja Magyar Szocialista Munkáspárttá alakult és a hétfős vezetésbe (új neve: Ideiglenes Intézőbizottság) négy új ember került, Kopácsi is tag lett. Kopácsit 1956. november 1-jén a Kilián laktanyában választotta a Karhatalmi Bizottság Király Béla, a Nemzetőrség parancsnoka helyettesévé. A forradalom leverése után, 1956. november 5-én Ivan Alekszandrovics Szerov szovjet hadseregtábornok tartóztatta le a sashalmi laktanyában mentelmi joga ellenére, azzal, hogy Budapest legmagasabb fájára fogják felakasztani, amiért október 23-án goromba volt vele. November 9-től négy napot a Szovjetunió nagykövetségének börtönné alakított alagsorában töltött más foglyokkal együtt. A kínzások során csuklójába fúródott szögek nyomát élete végéig viselte. A Fő utcai börtönben szem- és fültanúja volt Losonczy Géza tragédiájának, aki a börtönben éhségsztrájkba kezdett, majd tisztázatlan körülmények között meghalt. A Nagy Imre-per során Kádár János, aki november 2-áig Nagy Imrével egyetértően nyilatkozott, azt kívánta bizonyítani, hogy a Maléter Pál vezetése alatt álló hadsereg és Kopácsi Sándor rendőrségének árulása kényszerítette erre. (Ez Nagy Imrének is alkalmat adott volna az utólagos elhatárolódásra, amit azonban ő nem tett meg.) A per első tárgyalását 1958. február 6-án tartották, de ezt félbeszakították, mert a vádlottak nem ismerték el bűnösségüket. A második tárgyalás június 9-én kezdődött, az ítéleteket június 15-én kihirdették és a halálos ítéleteket másnap hajnalban végre is hajtották a Gyűjtőfogház udvarán. Kopácsi hatodrendű vádlottként volt jelen a Nagy Imre-perben, melyben végül nem ítélték halálra. (A háttérben Kádár segítségét sejti.) 1958 augusztusában, miután csaknem két évig volt magánzárkában, Vásárhelyi Miklóssal került közös zárkába a Gyűjtő Kisfogházban. 1959 májusában a Váci Országos Börtönbe vitték. Itt Bibó Istvánnal és Rácz Sándorral osztott meg egy szűk zárkát. 1960 szeptemberében egy zárkába helyezték a két postarabló Sziklai-fivérrel, akiket 1952-ben ő fogott el. A bűnözők nem bántották, sőt karácsonyra élelmiszerrel ajándékozták meg. 1963. március 25-én szabadult. Édesapja temetésére ért haza, akit ötödik szívtrombózisa egy nappal fia szabadulása előtt ölt meg. Szabadulása után fizikai munkásként dolgozott, majd jogi diplomát szerezhetett, de végzettségének megfelelő munkát nem kapott. 1975.-ben kivándorolt Magyarországról és Kanadában telepedett le. Fizikai munkásként dolgozott 1987-es nyugdíjba vonulásáig. 1989-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést. A rendszerváltás idején visszatért Magyarországra, részt vett Nagy Imre újratemetésén, sőt Méray Tibor és ő búcsúztatta a miniszterelnököt. Jogi, erkölcsi és anyagi kárpótlásban részesült, bár ez utóbbit csak részben használta fel. Rendfokozatát visszakapta, később vezérőrnaggyá léptették elő. A továbbiakban idejét részben Magyarországon töltötte és aktív közéleti tevékenységet folytatott, de távolmaradt a pártpolitikától. Tagja, vezetője lett több 56-os szervezetnek (Történelmi Igazságtétel Bizottság, Nagy Imre társaság) és az Országos Polgárőrszövetségnek. Számos állami és egyéb kitüntetésben és díjban részesült. 2000-ben hajlott kora miatt visszaköltözött gyermekei közelébe Kanadába, ahol 2001 márciusában családi körben hunyt el. (Forrás: Wikipédia)